Kedves Barátom! Kedves Látogatóm!

Szeretettel osztom meg veled tavaszi versemet:

Zölddolmányos, földszagú szeretőm

Sosem volt ajándék kékszeműmtől, a
zölddolmányos, földszagú szeretőmtől!

Kéktengernyi oázisom: Viola odarata,
kincses hazánknak őshonos flórája.
A bársonyos ibolyaszőnyeg illatozó,
érzékeny szívű ember lelkét felvidító.

Kékcsillagon gurgulózó harmatcseppek,
szemeimből kibuggyanó záporkönnyek.
Örömittas tavaszaim tavaszát köszöntik,
a búzakékszemű zölddolmányosom virít!

Felvidít, aranylója átjárja szívemet,
arannyal szövi át az újraszületőket.
Bontogatja a gyüröttfülű rügyezőket,
a fákra virágfürtös szoknyát öltöget.

Sosem volt ily ajándékom kékszeműmtől,
a zöldgalléros, illatfelhős szeretőmtől!

Zöldlepellel hinti a kikeleti természetet,
dédelgetőn átkarolva ébreszti életemet.
Zölddolmányos szeretőm tüzes mosolya,
lelkem vigasza, nyílik öreg-szem tapasza.

A tündértáncos tavaszidő ébresztett fel,
madárdalos, napsugaras napok jöttek.
Bizsergetős zene-bona a szívvirágnak,
csillagfényű reménye szép hazánknak.

Hittel teli harmatgyöngyös napra kélünk,
gyöngyfüzéres virágeső vidítsd lelkünk.
A reménysugár haloványan fel-felvillan,
magyar földünk aranylója is megcsillan.

Sosem volt ajándék kékszeműmtől, a
zölddolmányos, földszagú szeretőmtől!

Írta: Tóth-Hekkel Arany, 2012 kikelet havában

Kedves Barátom! Kedves Látogatóm!

Szeretettel osztom meg veled legújabb versemet:

Ragyogj páva...

Zöld a kékben és kék a zöldben,
pávaszemek rőt-aranyba szőve.
Koronás fejdísze enciánkékben,
tündökölt a méltóság tűzében.

Ékes tollú pávamadár tovaröppent,
nép ajkáról a víg ének tovaszökkent.
Ékesszóló pávaének nem segít rég!
Gyúrják tán a koldusok pecsétjét?

Repülj páva leplezd a gyászunkat,
a múlt fájába veszett holnapunkat.
Szállj magasra pávamadár,
ragyogd be a roskadó mát.

Ragyogj páva régi dicső fényedben,
a zöldellő kékben, a kékellő zöldben.
Röppentsd tova felhők borús leplét,
kincses honunk derűs felhők lepjék.

Az öreg Duna folyóárja ne sodorja
szegényedő nemzetünk hírét tova.
A kesernyés "mézesmadzag" édesüljön,
a becsapós mérleg nyelve megenyhüljön!

Üdvözítőn szállj dicső madarunk magasra,
tündöklő tollaiddal vidíts arcokat mosolyra.
Kék a zöldben és zöld a kékben,
éljünk hittel, szeretetteli reménnyel!

Írta: Tóth-Hekkel Arany, 2012.

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

  Sajó Sándor
Magyar kereszt


Keresztet vitt az úr a Golgotára,
Azóta szép s jó mind e jelben él;
Az üdvösségnek szenvedés az ára:
Boldog, ki sír és sírva is remél;
Áldott tövében megváltó keresztnek
Csak Krisztust nézzed, ne a Golgotát,
S ha gyötrött vállad sajgó kínra reszket,
Ajkad-harapva némán menj tovább.

Avagy, ha hordod magyar sors keresztjét
S tudsz magyar lenni megtiportan is;
Érezd és hirdesd: ami nincs most, lesz még,
S verdesd a szárnyad lenn a porban is;
Erdély keserve szívedből sikongjon,
A Lomnic-csúcsról lengjen rád a gyász,
Viharzó vágyad zúgjon minden ormon:
Lesz kikelet még, lesz föltámadás!

A csaló neve, Pétör. Írhatnám Péternek is, de akkor mi lesz a történeti hitellel? Pétör az ő neve, senki se hívja másnak, és ha valami tudatlan ember Péternek szólítja, arra nem ért. Tudom magamról, mert én már kipróbáltam. Bent jártam az iskolájukban, és megkérdeztem, melyikük az a híres Péter, ötvenkét gyerek közül egy se vállalta. Nem a hírességet, hanem a Péterséget. Ezt abból hiszem, hogy arra se állt föl senki, mikor azt mondtam. 

Mert én ezt a körtét akarom odagurítani annak a Péternek, akit keresek. 

A Pétereket a körte se szédítette meg.

Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szivén pihen,
E tiszta sziven, e csöndes sziven
pihen, de lelke a holnapra gondol,
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog, és árvább, mint az árva,
Júdás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt.

Sötét a sírnak éjszakája,

Sötét a bánat és a gyász,

Sötét ott a szív birodalma,

Hol nincs senkinek nyugodalma,

S nem hallik más, csak zokogás.

A Mester meghalt a szégyen fáján!

A kétség ott ül sok tanítványán:

Kialudt hát a szent Világosság?

Rombadőlhetett a nagy Igazság?

Egy áruló csók bitóra vitte,

S a nép, mely sokszor Illésnek hitte:

Megkorbácsolta, földig alázta,

Arcul verdeste, szidta, gyalázta!

Elhamvadt tűz lett az örök Élet?