Pilinszky János, a modern embert megszólítani képes költő 1961-ben írta az esztendő utolsó órájáról a következőket:

„Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri "hangulat" nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri "tizenkettő".
Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk.

Elmúlt már karácsony.

Az ünnep mögöttünk.

Nem csillog az ágon

fénylő szeretetünk.

Családi sugarak

úgy fonódtak egybe,

mintha e varázslat

véget sose érne!

Mintha a gyertyaláng

új utat jelölne,

életünk vonatát

indítva új évre.

Az ünnep mögöttünk,

hétköznapok jönnek,

erőt is kér szívünk,

s a szeretetünket

szétosztjuk órákra,

hangos üzenetre,

aggódó szavakra,

biztató derűre!

Megváltottak vagyunk,

de nem tetteinktől,

emberi hatalmunk

függ a szeretettől,

mellyel felvértezve

csillagokban járunk…

Fel-felnéz az égre,

segítőt remélve,

földi boldogságunk!

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.

Karácsonykor

Csillámpor hull mindenhol,
Karácsony van valahol..
Szél hordja a szikrás havat,
Angyal hajba beleharap.

Csengettyű szó hallatszik,
Messziről jön hangja,
Hóbundáját háztetőn,
A kémény olvasztgatja.

Erdő szélén havas úton,
Halad a szán lassan,
Húzza a szánt szarvasfogat
Ő hozza a csomagokat.

Hozza a sok ajándékot
Kisgyermeknek, nagynak,
Fehér szárnyú őrangyalka
A szobánkba rakja.

Az égen csillagok ragyognak,
A Föld díszesen öltözött.
Minden ember lelkébe,
Erre a napra a béke beköltözött.

I. fejezet 

Szinte észrevétlen, puhán borult az este Betlehemre. A végtelen csöndet a tücskök ciripelésén kívül, semmi sem törte meg. Az apró házakat elhagyva, a mező szélén feküdt az az istálló, ahol fedelet talált József és Mária, az a két utazó, akik ma érkeztek a római császár által elrendelt összeírásra. Sokan, sokfelől jöttek össze a népszámlálásra. Így ennek a kis falunak az egyetlen fogadójában egy talpalatnyi hely sem maradt kihasználatlanul.

Hét szép betűje

lelkem derűje.

Csupa „e” hangzó,

magyarra valló.

Mondom hétköznap,

írom ünnepnap,

keménynek tűnik,

ajkamra kúszik,

megpuhul menten,

csendesen libben.

Hét betű, hét hang,

kíséri hét lant,

ismeretlennek

írva is hét szent.

Barátként mondva

szívemnek húrja,

halk hegedűje,

hang-iránytűje.

Barátnak szólva

intés a jóra,

hajlás a szépre,

tartós reményre.

Ha mindig zengem,

nem marad szentem,

kiszáll az ajtón

halkuló hangon,

fogamhoz koppan,

ül megkopottan.