Szent Iván-éjjelen
a tüzet ugranám
át érted, azt hiszem.
És nemcsak mondja szám,

a mindig szótalan…
Bennem is tűz lobog,
és fénylik a nyaram,
szívem új dalt dobog.

Ki vagy, ki újból hív,
ifjú, magam korú?
Vagy kóbor emlék-ív
a múltból, koszorú?

Nem, éltető erő,
mely éppen jókor jött,
mint langy nyári eső –
holnap a tűz fölött,

majd tűző napsugár,
szemet elvakító,
vagy csábos online-szál,
egy lélekgyógyító…

De addig úgy lobog
egészen hajnalig,
mint vad tüzes csikó,
ha kapja fékjeit.

Perdül a fa levele,

reszket a hőtől,

izzik a szerelem a

pőre örömtől.

Filmeken lepereg a

bódulat árja,

szívemen zakatol múlt

évek kopása.

Tegnapi szomorúság

mélybe lesüllyedt,

elölről elkezdeni

fények is gyűlnek.

Zendülő viharból a

nap kisüt végre,

féktelen a kacajunk,

feltör az égre.

Ismét nyár könnye szakad

kint szomorúan,

láng- heve köztünk marad

néma szavakban!

Egyszer egy vers – megunva szép,

de rég kinőtt kis köntösét,

kiötlött egy, oly furcsa tervet,

addig él is, még belép

egy csillogó nagy házba, melytől

szebb, jobb életet remél.

A szót követte tett, s feledve

ó, nagybetűs készletét,

kopogtatott, de mint az éj,

ha holdtalan, csillagtalan,

nem nyílt az ajtó, bár a zár,

elvileg mindig nyitva áll,

kunyhóból érkezettet is,

habár most nagy kastélyban jár,,

s az öltözéke rongyos is,

meghallgatják – minduntalan.

ÖSSZEFOGÁS

Nem csak a tűz, a víz is pusztít a völgyben.

Duna vagy Olt, oltsd ki mély haragod menten.

Legyen a gát oly erős, magas is mindig,

összefogás kísérjen embert a sírig!

                           +

ÁRVÍZ UTÁN

Tarts ki ismét, reméld,

hogy visszaáll a rend,

fejed fölött az ég

kék lesz, kezed alkot, teremt.

Boldogítson a nap,

fényt hintsen arcunkra,

vidám júniusnak

legyen lángolása.

Felhős ég feleljen

pajkos forgószélre,

eső permetezzen

szomjazó földekre.

Ne szélesedjenek

Duna hullámai,

inkább éltessenek

áradó habjai.

De ha támad a víz,

s ember kell a gátra,

zsákolj, védj és keríts,

ne gondolj most másra!

A termés beérett. A rímek zamatát

az ismeri, aki folyton köztük forog.

Oklevél jelenti most a versek árát,

bár mérni oly nehéz: légies és lobog.

Ez a díj beépül sejtbe, gondolatba,

átveszi a költő, megdolgozott érte.

Versmondatok nyílnak mint emberi vágyak.

Valami véget ért, valami eleje,

s újból megfeszíti a kezet, a hátat!

nem akkor vagy szegény

ha a százas izzót

eldobod örökre

akkor sem vagy szegény

ha feléért tankolsz

mert most nem jut többre

kevesebbet mozogsz

fölös kilót szedsz föl

igazán előnyös

inkább almát hozol

hús helyett rekeszből

s nem jár jól a rőfös

nem akkor vagy szegény

ha egy dallamcsengőt

újabbra cserélsz ki

akkor viszont az vagy

ha üveges ajtón

nem kopogtat senki

talán csak a postás

akinél újságod

éppen most mondod le

színes magazint ad

két tucat csatorna -

csökkented felére

éppen most nyitsz kertet

ültetvényed nőhet

fel a napos légbe

nem nyüzsgő piacról

drágán ezt – azt megvégy

s azt teszed levesbe…

rég elment jó anyád

apád – most mi történt

veled - meg sem kérdez

nem vállal unokát

pedig elfoglalt vagy

az idő nem kedvez

a beszélgetésnek

csak a lépteidet

gyorsítod s nem bírod

de távol vár reád

este ha leroskadsz

magányos otthonod

juthat még friss kenyér

asztalodra s más is

de nem laksz jól vele

valami hiányzik

egy szelet szeretet

s nem a tél hidege

fuvallatnyi tavasz

némi napsugárral

jót tenne neked is

évfordulóidon

friss vízben lebegve

rózsaszál - nem hamis -

mert ha már ezt sem kapsz

árva a lelked is

csillagod csak egy lehet

s van kétszáz csillagod

magadnak mondva azt hiszed

mind egyformán ragyog

hiszed, nem látod… megint

oly felhős lett az ég

és nem derült ki hó eső

ugyan mi jöhet még

talán enyhébb lett ez a tél

fogynak a mínuszok

a hőmérő ép higanya

felfelé andalog

különben is milyen csillag

miről most épp mesélsz

ilyenkor senki sem számlál

nem diktálja az ész

az ész nem is de érzel még

egy kis indíttatást

hogy számba vedd mit is jelent

neked a barátság

egy lassan nyíló képsoron

az adattárolón

egy arc a szív vagy dobbanó

vérbő ér-utakon?

Dolgozik már hetek óta:

reppel e csőrzaj, e nóta

fegyverek halk ropogása.

Röppen odúra, az ágra.

Pirkad a májusi égbolt.

Ő vajon éjszaka hol volt?

Munkahelyén pici szíve

csendesedett... A sötétre

fátyolozott beteg törzsön

(gazda ment így el az őszön)

álmait hold ragyogása,

terveit meg se zavarta.

Védeni kell az öreg fát.

férget míg egyet is lát,

hallhatom csőre zenéjét,

szorgalom egyszerű rendjét,

tetteit kis madaramnak,

áldozatát fakopácsnak...

UNOKÁM BALLAGÓJA

- Flórának -

Talán elfújja szép ünnepnapod

Az évszakváltó, kíméletlen szél,

De minden gyermek olyan korba ér

Egyszer, mikor valamit otthagyott.

Az önfeledt játéktól búcsúzol,

Már új szempár mosolyát ízleled,

Amint barátnőd hátán kis kezed,

Óvónőd könnye szép időkről szól.

Dalolj csak, kislány, fentről néz apád,

Örök felhőben ifjan vert tanyát,

De benned él új iskoládban is,

Az ének zeng, nagyapád gépe kész,

Mozdul a kép, benne van, mit remélsz,

Jövőd szeretet, melynek párja nincs.