Őszi dal
 
Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,
falevél szőnyeg lepi a tájat.
Álmosan moccan égen a felhő,
Fa kérge roppan - őszül az erdő.

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,
elnyeli hangját rőtszínű paplan.
Szalad a szellő, fák között surran,
kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,
szépül a fészek, rebben a repkény.
Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,
Mélyül a homály - készül az erdő.

Sárguló határ

Sétára indultam,
vár a határ.
fejem felett
fecskemadár.
Búsan szól az éneke,
itt a búcsú ideje.
Fiókája már kirepült,
üres a kis fészek,
kicsi fecske, a fészkedre
bánatosan nézek.
Megyek tovább, s lám előttem
mezei pacsirta,
ő is búcsút énekelget,
készül a nagy útra.
Arany színbe öltözik már,
amerre jársz, a határ,
réteknek halott virága
sápadt már, mind halovány.
Őszi séta, haldokló táj,
mégis van benne annyi szép,
a nap aranyló sugára
leragyog az őszi tájra,
ezt a mesés szép tájképet
nem adnám én semmiért
Tóth Julianna

Aranynapok

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok.

Őszelő

Kertek alatt szökik már a nyár,
üde-zöld bőrét levedlette,
magára öltött ködfátyolán
bomlik az őszi színek selyme.

Piros szél szalad az utakon,
lelkeket borzol robogása,
vágtat az őszülő dombokon,
füttyét hetykén arcunkba vágja.

Sebesen fut neki a télnek,
fák remegve hajolva félnek,
levelükkel zizzenve sírnak...

Valami ismét meghalni tér -
míg szív magában remeg és fél,
ha új évszak hajnala pirkad.
Nagy Zsuzsanna

Az Ősz dicsérete

Egyszer csak, észrevétlenül
A fa alá avarszőnyeg kerül.

Szeptemberi nyár,

jelenléted már

több, mint női báj,

mert a hőség fáj.

Társam, aludnál,

sejtedben mutál

koktél és hangszál,

ha már bódulnál…

Nyári szeptember,

nincs az az ember,

ki minden reggel,

ha ásítva kel,

ne a redőnnyel

és légcserével

kezdené…majd fel,

Napba nézve lel

örömet…Nem fúj,

csepp eső sem hull,

felhő is lustul.

Kánikula szúr.

Azt érzed, megfúl

mindenki, míg új

órára lazul

a rugó. Vadul

zakatolni kezd

gyengülő szíved,

mert ez a meleg

véredben terjed…

Megemlegeted

még e szeptembert,

naptári sikert –

fázós ősz helyett!

Szent István király

Jól megjelölte ezt az ezredévet:
kereszttel írta rá kemény nevét,
mint halhatatlan győzelmi ék.
Alapkő lett, de kőnél súlyosabban
vetette el az épülő falakban
toronyszökkentő, férfias hitét.

Amint alázatát mindegyre inkább
úrrá emeli roppant erején,
a bércre hág s egy országon tekint át,
hol hajnalpírban reszket még a fény.
Komor felhőkből bomlik ki a kék ég
s virrasztva várja népe ébredését
a századok szélfútta reggelén.

(Váltotazatlan változásaink)

Voltam századok ünnepeltje

barbárt felejtő Kárpát-medencében,

vagyok szentjobbja, ország karja,

vezére népnek Duna-Tisza közében.

Alkotmánynapra emlékeztek

töredék-időben álomországban

sohamegnemvalósult eszmék tengerében,

ismét Vajkból szentté vált ügyek viharában.

Ma ismert István vagyok,

jövök a foszló új kenyérrel.

Sok régi törvényem ma is él még,

ha minden alázat  el nem pusztul

aszályban, fagyban falatnyi renddel…

Fogynak, közben meg sem születnek,

kik munkájuk’, életük’ e hazáért adják,

akkor is, most is jó törvényt kívánnak,

e nélkül nincs nép, nincs igazság,

régi koroktól folyton-folyvást

a tiszta víznél is jobban szomjúhozzák!

Piroska nagycsoportos óvodás volt. A hatodik születésnapjára nagymamától egy csodaszép bögrét kapott ajándékba. A bögrén két cica sétált feltartott farokkal, szájukat nyalogatva. Bizonyára a finom tejecskére gondoltak, amit a bögréből lehet nyalakodni.

Piroskának nagyon tetszett az új bögre. Ez lett a legféltettebb kincse. Este a szobájába vitte. Lefekvés előtt elbúcsúzott a bögrére festett Mircitől és Cirmitől. Reggel az első pillantása rájuk esett.