erdélyi magyar író és költő

Válaszút 1908. január 8. anyai nagyszülők  kastélyában  jön a világra — Astor  Florida  1998. február 17.-én tért meg Csaba királyfi seregéhez

Természetérzéke, tájmegidéző képessége csodálatos.  A természet titkait kereső embernek a lélek megpihenését, a természet csodálata jelentette.   Mindig gyönyörűen és szeretettel jelenítette meg a természetet. Művei szélesen hömpölygő, robbanó erejű, nagyvonalú alkotások. Azl erdélyi prózaírók közül kiválik egyéni hangjával, látásmódjával; izgalmas történetei úgy áradnak belénk, mint egy forró vérhullám.

"Megtettem a magamét s a többi már nem az én gondom. Nemzetemen még az Úristen sem segíthet, ha hamarosan nem ébred magára. De akár magára ébred, akár nem, én már nem leszek itt, hogy elsirassam, vagy együtt örvendezzek az örvendezőkkel egy megrendítően szép és csodálatos föltámadáson, amit csak az Úristen adhat meg, mert más reménységre lehetőségem sincsen. És ez jól is van így. Legyen velünk az Úristen kegyelme!”

Amikor kimondom ezt a szót, hogy "Erdély", ebben benne van minden: a szívem, a lelkem, az agysejtjeim molekulái, mindaz, ami voltam, vagyok és leszek, tulipános bölcsőmtől a kopjafáig. Véremben van. Minden írásommal, minden beszédemmel, mindig és mindenütt Erdélyért harcoltam. Azért az Erdélyért, melyről tudom, hogy már nem lehet az enyém soha, de még lehet azoké, akik ott maradtak, szenvedtek és hűséggel kitartottak minden gyötrés, megpróbáltatás ellenére is. Minden maradék erőmmel, igyekezetemmel azért küzdök még ma is, hogy Erdély újra az legyen, ami volt: három szabad nép hazája, az Isten és

ember előtti egyenlőség, a tisztesség és az emberszeretet földje.

Tudnod kell kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza köztük a világ kincseit. Az igazi kincseket. Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalkái között a Jóisten.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyíltak meg és ők nem tehették bele a Jóisten ajándékait...
S ahogy ott a Jóisten szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik kicsi angyalka, akiről már bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta.

- Hallgass meg engem édes jó Istenem! Lám odaadtad angyaltársaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet, de ők bizony nem érnek vele semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét.

- Próbáld meg lelkecském - mondta kedvesen a Jóisten, - legyen, ahogy kívánod: neked adom az erdőket!

Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első.
De hiába daloltak a madarak, és hiába mesélte legszebb meséit a forrás, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra sem. Rontó ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, mikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent, amikor elment zárt szívvel és hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán a csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő ember volt. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt. És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat.
És akkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:

- Istenem milyen szép...
És abban a pillanatban lehullott szívéről egy rozsdás lakat. Akkor kelt a nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig a fák tetejét. Szempillantás alatt felszáradt a harmat, szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, csillogtak a fűszálak, és egyszerre megszólalt minden madár.
- Milyen szép! - mondta még egyszer az ember.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe bele tették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet. Magasan fönn az égben, fehér felhő tutajon a Jóisten ült maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából és alámosolygott a földre. Így volt ez lelkecském és az óta is így van. Háromféle ember él a világon: a rontó-ember, a gyűjtő-ember és a látó-ember. Te látó-ember leszel, ugye?
Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj és lábujjhegyen. Mihelyt a fák alá belépsz és felrebben előtted az első rigó: tudnod kell, hogy az erdő észrevett...

Erdély

Valahol van egy furcsa ország,
Bérce templom, völgye szentéj,
Bánatország az az ország,
Neve: Erdély.
Kékebbek ott az esték,
Sárgábbak ott a rónák,
S a falevelek mindig hullanak
Este tájt.
Csöndes faluk fehér harangszavára
Imádkozó bükkerdők orgonája:
Zsolozsmásan felzúg a patak.
Ott mindig ősz van. Erdély árva lelke:
Az őszi szél kószálgat szüntelen.
És megsúgom: hiába jön a tavasz,
A hóvirág,
A régi hóvirág már nem terem.
Mert ott az erdők keresztfát teremnek
És Golgota a hegynek a neve.
S ki ott él: valami régi nyárnak
Halálosan beteg szerelmese.
Elátkozott álmok kísérik,
Ha belekábult ott a tájba:
Mert átokország az az ország.
Nagyon ködös és nagyon árva…
Fészkefosztott fiainak,
Széttépett, bús fiainak,
Mégis, mégis, jaj de drága!

Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
s a kék vizeken tündökölt a hold,
tündér leány állott a tenger partján,
s a hab lágyan, szerelmesen dalolt…

De egy este… messze észak felől
orkán hadával érkezett a tél,
a tündér sírt és fényes könnyeit
zúgó tengerbe hullatta a szél…

Aztán elment… a tenger várta, várta,
és fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
sötét vizén nem tündökölt a hold…

S a mélybe hullott tündér-könnyekből
lettek a fényes igazgyöngy szemek…
A gyöngyhalász néha megtalálja
a mélybe rejtett tündér-könnyeket…

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
és verseim az igazgyöngyszemek…
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
s azóta néha gyöngyszemet lelek.