Bűvölet

Szemedben fényes csillagok gyúlnak,
Mosolygó arcod boldogan nézem,
Szerelmed bűvös erejét érzem,
Régi emlékek a múltba fúlnak.

Lelkem azt súgja, te vagy a párom,
Akivel szívem egyszerre dobban,
Szeretlek téged magamnál jobban,
Ölelj át gyorsan, már csak azt várom.

Meséld el nékem, csodás az élet,
Amit most érzünk, sosem ér véget,
Amire vágytam, most megtalálom.

Melletted újra pezsdül a vérem,
Becéző csókod szomjazva kérem,
Jövőnk így szép lesz, szebb, mint egy álom.

Ablakszemen ha kinézek,

még a hajnal pírja bújik

éjfekete felhők mögé,

esthajnalcsillag világít.

Mostanában korán kelek.

Valahol egy fülledt ólban

tollas óra gubbaszt halkan,

taraját sem emeli fel.

Nyughatatlan éjjel után

ritmust keresek szívemmel.

Hosszú, dolgos évek után

öntudatlanul pihenni

sokkal jobb lenne nekem is,

álomfilmet tovább nézni...

Valami vers tombol bennem,

ritmusképlet igazodik

írni vágyás szerelméhez...

Pirkadó határban,

városi szobában

sötét lombú felhők

nélkül forróság van.

Csókkal hűtött arcok,

felajzott nyíl – harcok

után múló éjjel

édesek az álmok.

Gyönyör - fészkek bennünk,

számolatlan percünk,

fojtogató csendre

galambbúgás ráült.

Órák tervek nélkül.

Kezek, melyek révül

szerelem-folyónál

kulcsolódnak végül.

Fejből szívbe tévedt,

ernyedt emlékezet

mámorát őrzi majd

ébredező szemed.

Várom a hajnalt. Rövidül az éjjel.

Képzeletemben beszökik a fényjel.

Á, dehogy! Áram vigyorog a sarkon,

hol digitális dobozaim tartom.

Hallgat a tévé, szeme pirosan vár.

Távkezelőben aluszik a leltár-

program a gombban, monitorra pattan.

Bárcsak a reggel beosonna halkan!

Lusta kis számok az óra-kijelzőn.

Édesen szunnyad, pereg a film kölcsön

annak agyában, akibe a hőség

álmokat röptet, keresi lepeljét.

felhők között nap fényével

meg nem bújna,

két nap között ha az éjjel

nem lapulna,

pipacsok közt ha a búza

ott nem volna,

ágak között,ami húzza,

nem hajlongna,

két gondolat közt a szünet

hangos volna,

sok döntés a nagy többségnek

csak kárt hozna,

szótengernek minden cseppje

értem szólna,

két szó közül mindegyike

igaz volna,

pipacsok közt a sok búza

malmot látna,

minden ember a világba'

jóllakhatna!?

Parancsot adtam magamnak,

takarékon lüktet szívem.

Fény nélküli nyugalomnak

engedve, álmom segítem

öntudatlanul betörni

agyam kapuján, bár tudom:

éjjel éhen emlékezni

több, mint nappali fájdalom.

Nem kenyérnek vagyok híján,

csak a csókod csalt, maradt el.

Remélem mint nap az útján

arcod ismét süt majd reggel.

Téged nézlek... (unokámnak)

Téged nézlek, s elmerengek,
mi leszel majd, ha nagy leszel,
költő, egy érzékeny lélek,
vagy a számtan, mi érdekel?

Vajon akkor én még élek,
láthatlak majd tán nagynak is,
nem tudom, de azt remélem,
nem felejted el nagymamit.

Itt szenderegsz most mellettem,
alszol, csak a pillád rebben,
talán már ott fent szálldogálsz
habos-bodros fellegekben.

Tudod, mindig attól félek,
hogy letörik álmod szárnya,
merész vágyad beborítja
önzés sűrű, sötét fátyla.

Olajmécses helyett

napfény-csillár vakít.

Gazdag gróf lehetek:

szobám szigeteit

beborítja a fény -

nappal redőny mögött,

hosszú nap éjjelén

lendít langy levegőt.

Mint oklevél – pecsét

csüng le a kapcsoló

zsinór-pókfonálként:

motorzaj-állító.

Duruzsolva lengi

körül a bőrömet,

s bódítóan hűti

testem a légtömeg,

de hiába szárnyal

odafönn a lapát,

mikor csábítóan

gyújtasz kánikulát

bennem nyári éjjel...

Ha szakad is a húr,

a dal az életem,

már túl a hegedűm

az évtizedeken.

A jól kiszáradt fa

lelke mindig helyén,

az én lelkem lenne

ilyen biztos remény,

hogy fogadjon be dalt

és annyi éltetőt,

ó,amennyi csak jár

egy embernek: előbb

fedelet fej fölé

és napi kenyeret,

könyvet és kultúrát,

tartalék-szeletet,

asszonyt, ki hoz derűt,

mosolyt és vágyakat

és halk simogatást,

ha éltünk mattot ad...