JÖJJ, SZENTLÉLEK!   

Szólít a dallam, jöjj, égi Tűz!
Hintsd ránk a fényt, ami bűnt elűz.
Úgy kell ma nékünk a drága Láng!
Bajverte híveid szánva-szánd.
Jöjj, drága Szentlélek, adj új erőt,
Nélküled bűs és szegény a föld.

 Szólít az ének, szállj, szent Galamb!
Elnémul most minden földi hang.
Tárt szívvel várunk, költözz belénk,
Add vissza nékünk a szép reményt.
Tenélküled létünk a porba hull.
Általad győzünk. Te légy az Úr!

Van egy hivatás

Egy különös hivatás. Olyan, ami nem lehet
bárkié. Míg orvos, csillagász, művész, tanár…
bárki lehet, addig ez a hivatás nem lehet
mindannyiunké. Anya csak Nő lehet. Ez az ő
kiváltsága. Az ő hivatása. A legszebb és
a legnehezebb. A legnehezebb, hiszen olyan
hivatás, amely, sosem ad szabadságot, soha nem
enged pihenőt, állandó figyelmet, szeretetet,
odaadást kér, vár, követel. 
Ám mégis szép.

Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep Isten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert. Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken. Csak azünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.

KORAI TÉL

Hull a puha hó. Drága nagyanyám

lisztje suhogott által a szitán:

nem lesz sütemény, pelyhe szivacsos,

szívja anyaföld, szomjas, lyukacsos.

Hozta Katalin...Jósok keresik,

mennyi az igaz, mennyi az a hit,

melyről ez a nép vallott valaha,

s most is muzsikál múltból a dala.

Ünnep közeleg. Útja kopogó

UNOKÁM BALLAGÓJA

- Flórának -

Talán elfújja szép ünnepnapod

Az évszakváltó, kíméletlen szél,

De minden gyermek olyan korba ér

Egyszer, mikor valamit otthagyott.

Az önfeledt játéktól búcsúzol,

Már új szempár mosolyát ízleled,

Amint barátnőd hátán kis kezed,

Óvónőd könnye szép időkről szól.

Dalolj csak, kislány, fentről néz apád,

Örök felhőben ifjan vert tanyát,

De benned él új iskoládban is,

Az ének zeng, nagyapád gépe kész,

Mozdul a kép, benne van, mit remélsz,

Jövőd szeretet, melynek párja nincs.

Anyák napjára

Van egy hivatás

Egy különös hivatás. Olyan, ami nem lehet
bárkié. Míg orvos, csillagász, művész, tanár…
bárki lehet, addig ez a hivatás nem lehet
mindannyiunké. Anya csak Nő lehet. Ez az ő
kiváltsága. Az ő hivatása. A legszebb és
a legnehezebb. A legnehezebb, hiszen olyan
hivatás, amely, sosem ad szabadságot, soha nem
enged pihenőt, állandó figyelmet, szeretetet,
odaadást kér, vár, követel. 
Ám mégis szép. Mert csak ő ismeri a titkot.

Advent

Búcsúzik november,
kopogtat december,
a Remény csillaga
ragyog a szemekben.

Ahogy a Megváltó
érkezését várták,
úgy várja mindenki
szíve titkos vágyát.

Jöjj el hát, oly rég várt
békesség, szeretet,
tedd te boldogabbá
a jó embereket ...

Tisztítsa meg lelkünk
az ünnep várása,
a frissen hullott hó,
karácsony varázsa...

Felejtsünk haragot,
sértődést, bánatot,
tanuljunk Jézustól
sok-sok alázatot ...

Tanuljuk meg tőle,
mi a megbocsájtás,
ne legyen közöttünk
veszekedés, bántás ...

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat.

Hét szép betűje

lelkem derűje.

Csupa „e” hangzó,

magyarra valló.

Mondom hétköznap,

írom ünnepnap,

keménynek tűnik,

ajkamra kúszik,

megpuhul menten,

csendesen libben.

Hét betű, hét hang,

kíséri hét lant,

ismeretlennek

írva is hét szent.

Barátként mondva

szívemnek húrja,

halk hegedűje,

hang-iránytűje.

Barátnak szólva

intés a jóra,

hajlás a szépre,

tartós reményre.

Ha mindig zengem,

nem marad szentem,

kiszáll az ajtón

halkuló hangon,

fogamhoz koppan,

ül megkopottan.