nem akkor vagy szegény

ha a százas izzót

eldobod örökre

akkor sem vagy szegény

ha feléért tankolsz

mert most nem jut többre

kevesebbet mozogsz

fölös kilót szedsz föl

igazán előnyös

inkább almát hozol

hús helyett rekeszből

s nem jár jól a rőfös

nem akkor vagy szegény

ha egy dallamcsengőt

újabbra cserélsz ki

akkor viszont az vagy

ha üveges ajtón

nem kopogtat senki

talán csak a postás

akinél újságod

éppen most mondod le

színes magazint ad

két tucat csatorna -

csökkented felére

éppen most nyitsz kertet

ültetvényed nőhet

fel a napos légbe

nem nyüzsgő piacról

drágán ezt – azt megvégy

s azt teszed levesbe…

rég elment jó anyád

apád – most mi történt

veled - meg sem kérdez

nem vállal unokát

pedig elfoglalt vagy

az idő nem kedvez

a beszélgetésnek

csak a lépteidet

gyorsítod s nem bírod

de távol vár reád

este ha leroskadsz

magányos otthonod

juthat még friss kenyér

asztalodra s más is

de nem laksz jól vele

valami hiányzik

egy szelet szeretet

s nem a tél hidege

fuvallatnyi tavasz

némi napsugárral

jót tenne neked is

évfordulóidon

friss vízben lebegve

rózsaszál - nem hamis -

mert ha már ezt sem kapsz

árva a lelked is

Kedves Barátaim! Kedves Látogatóim!

Egy korábbi versemet hoztam el nektek szeretettel:

Délibábos leányálom

Egyszer volt egy szívvirágos,
aranyfürtös ifjúságom.
Egy délibábos leányálom,
gyöngyfüzéres boldogságom.

Évszakokon át lüktetett,
szívembe virágfüzért kerített.
Lángolt egyre hevesebben,
lila kökörcsines szépségben.

Pitypangos réten által,
haza erdőn át jártam.
Salamonpecsét bóbitája,
fehérlett tölgyek aljában.

Meg-megálltam e csábításra,
a természet varázsára.
A lednek piros pillangója
fürdött a napsugarakban.

Tündökölt az egész nyáron,
kékruhát öltve őszbejárón.
Kaméleoni szépségével
hatolt szívem mélységébe.

Szívem lángolt szerelemmel,
s a mámorittas természettel.
Minden nap itt bolyogtam,
e virágkoszorús vadonban.

Erdő alján búvó gyöngyvirág hada,
csilingelve csengetyűző vágy dala.
Pilleszárnyon szökellő szerelmünk
összegyúrta-fonta gyermek lelkünk.

Pompázott a tündéri szagos müge,
csókra csábító volt annak vonzereje.
Krémes harangjai libasorban csüngtek,
zöldes-csipkéjű kombinéjuk lengett.

Virult az ajakos árvacsalán,
a méhfű ontotta édes illatát.
Patak mentén égszínkékben
várt reám az apró nefelejcs.

Valós emlékek zárjai tépődnek fel,
melyeket szívem zúgja rejtett el.
Felidézve virágfüzéres ifjúságom,
Egyszer volt délibábos leányálmom.

Írta: Tóth-Hekkel Arany, 2011.

 

Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.
(Petőfi Sándor)

Bizonyos, hogy jön a tavasz! Olyan duzzadtak a rügyek, csak a napsugár bíztató csókjára várnak, s kifeslenek…
Furcsa illatok születnek a játszó szélben, s lüktetve szól a széncinege – nyitnikék… nyitnikék. Roppant energiák feszülnek ilyenkor az égnek, földnek, fűnek, madárnak. A lobogó napsugárzás végigsímul a fán és gyepen, s a bókoló sárgakombinés sombokron fények tükre, kaleidoszkópja forog; benne fehét hóvirág, sárga szirmok, s kéklő ibolyák.

Nem siratom februárt,

Ő se sirat engemet,

Tiszta fényű napsugár

Aranyozza az eget.

Búcsúzom hát a téltől,

Nem kívánom vissza már,

Remélem, hogy tavasz jön,

Útban fecske- s gólyapár.

Talpunk alatt zöldebb fű

Fogad majd, ha játszani

Hívom unokához hű

Nagyapámat s kacagni

Fogunk, ha a labda száll…

Nem törődünk semmivel,

Aki velünk tart, jól jár,

Kedvünk magasba szökell.

KÖDDÉ VÁLTÁL

Hiába várom a nap tüzes csókját,
szinte megdermed a pára a számon,
hiába nézem oly gyakran az órát:
jössz-e vagy sem? - utóbb csak kitalálom.

Annyiszor kések és annyiszor késel,
gyakran a ködbe vész száz titkos percünk,
mégse' derül ki a holnapi fényben:
nélkülem-nélküled mennyi a vesztünk.

Ködlepte, fénytelen, hűs szerelemre
húzhatsz divatjamúlt maxi-kabátot,
dérré fehérül, elolvad, örökre
eltűnik számtalan köd-hazugságod...