Ibolya

Omolj rám, omolj, március sugár-esője, meleg verőfény! Omolj reám a magasságból meleg sugárzuhatag! Lehet-e órám e földön boldogabb, mint mikor így csöndes álmos ellangyulással sütkérezek.
A száraz gyöpön heverészek még, de már az uj fölött, amely sűrűn, üdezöld egyszínben nyomul ki a földből. Fejem fölött felhőtlenül kéklő, tündöklő égboltozat. Körülöttem a hallgató leveletlen nyírfák. Érzem, hogy valami igaz állapotban vagyok, mikor így a nap kedvességének testemet, lelkemet átengedem.
Lám előttem egy színehagyott tégladarabon, - amely Isten tudja hogy került ide, - épp így sütkéreznek a kis vöröshátú ilonabogarak. Épp így nyújtózkodnak, mint én. S bizonyára ugyanaz a félálmos gyönyör fogja el őket, ami engem, amikor így melengetik magukat a napsugárban.
Ez a közöseggy érzés egyenlővé tesz bennünket: én is csak bogár vagyok, csak épp hogy nagyobb fajtáju bogár, mint ők. Ha a beszédükhöz tudnék, bizonyára ugyanezt mondanák nekem. Talán még azt tennék hozzá:
- Te eltaposhatsz minket, mi pedig nem taposhatunk el téged: ez minden különbség.
- Szegény kis hosszúbajszú vörös bogarak, ne nézzetek rám aggodalommal: nem lép rátok ez az óriás. Melegedjetek, szunyokáljatok nyugodtan a tégladarab napos felén. Tudom én azt, hogy nektek ez a kődarab a házatok, s ti bizonyára boldogabbak vagytok itt ez alatt, mint mi a nagy gipsztáblákkal cifrázott kőházainkban. Mink is társas életet élünk, de örökké a kövek között. Kő alul, kő felül, kő mindenfelől. Nektek azonban csak télen meg esőben kell ez a kő itt. Máskor mindenkor: fű alul, fű felül, fű mindenfelől. A ti világotok a fű. Olyan lehet nektek e kis liget növényzete, mint nekünk a Kárpátok. Egy heti járóföld, nagy pihenések a virágokban. Vendéglő, ahol illatos puhaság, méz, és harmatvíz fogadja a vendégeket, s ingyen.
Omolj reám, omolj, március virágessője, - meleg verőfény!
A fűszálak megmozdulnak, meghajladoznak. Vándorszellő megy át a ligeten. Ahogy rajtam is átleng, érzem, hogy ibolyaillatot visz magával. Ibolya! Hát van már ibolya?
Mit érez az ember, mikor a kedvesével váratlanul találkozik? Valami öröm-ijedtséget, ami tele van mosolygással. Valami bájos költeményt, aminek se szava, se zenéje. Valami szent ünnepet, ami az angyaloknak van szentelve, és mégis mindebből semmi egyet határozottan, hanem mindezt együtt és egyszerre egy szívdobbanásban.
Március tündérleányai, én apró szerelmeseim, merre vagytok?
Alig tíz lépésnyire tőlem egy nyírfa lábainál, ott kéklenek apró csoportokban sötétzöld szívalakú szoknyácskákban, üdén, élettől virulón.
- Miért jöttek? Mire, kire várnak itt e csöndes rejtekben?
- Ki tudja?
Hiszen a magát tökéletesnek tartó ember sem tudja: miért jött? mire vár?
Hogyan van, hogy az ibolya láttára mindig csak a szőke leányra gondolok, soha barnára, soha magasra, soha előkelőre, - mindig valami szegény szőke földi leányra, aki félig gyerek még, de már hosszú ruhában jár, - egyszerű olcsó ruhában, de akinek a szemei ilyen sötétkékek, és ilyen rejtelmesen hallgatók. Akinek az arca ilyen üde, bársonyos, és a napfényen ilyen finoman selyempihés. És akinek a kezei melegek.
Ha valaha kiderül, hogy csakugyan van átalakulás: élők átalakulása élőkké, - mert hiszen annyi minden kiderült már! - meg fogjuk tudni, hogy a szőke leányok micsoda rokonságban vannak az ibolyával. Talán akik az életük márciusában halnak meg, azoknak a lelke kerül ide vissza ibolya-alakban, s ezért olyan félénk, olyan titkos, olyan szemérmes, olyan édeslelkű ez a kék virág.
Az egész természet titok előttünk.
Nem tudom, mi az ibolya. Nem tudom még azt a citromsárga pillangót sem, hogy mi, amelyik itt lebeg előttem, és épp úgy szereti az ibolyát, mint én. Csak azt látom bizonyosnak, hogy a Teremtő sem a virágot, sem a pillangót nem az embernek teremtette. Hiszen ha nekünk teremtette volna, akkor nem ott volna a legtöbb, ahol az ember soha nem jár: a vadon erdőkben, a néptelen vidékeken. S nem teremne annyi sok, hogy milliószorta több, mint amennyit az ember csak meg is láthat.
Az ibolya bizonnyal magáért van, és nem miértünk. És ha mi elpusztulnánk a föld színéről, mint ahogy annyi faj elpusztult már, a virágok világa maradna ez a föld, és - szebb lenne nélkülünk.
Én titkos életű bájos virágaim, hadd heverjek le közétek, hadd csókoljam meg a ti üde orcátokat. A ti lelketek valami ismeretlen világba mámorít, ami nem hasonlít sem a keresztény, sem a pogány túlvilághoz, de ezeknél bizonyára szebb és igazibb.

Gárdonyi Géza