Busójárási kétsoros

Kezdődik a busójárás,
Vége van a télnek.
Remélem a busó maszkok
Ide bele férnek.

Waldinger Ágnes

Mohács  messze földön ismert népszokása a Busójárás a tavaszi napforduló idejére esik. A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik.

A népszokás megjelenéséről 1792-es egyházi látogatás leírásából vannak az első adatok.

A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított bunda, szalmával kitömött gatya, amelyre színes, gyapjúból kötött női cifra, bütykösharisnyát húztak, lábukon bocskort viseltek. A bundát az öv vagy marhakötél fogta össze derekukon, erre akasztották a marhakolompot. Kezükben az elmaradhatatlan kereplő vagy a soktollú, fából összeállított buzogány volt. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, birkabőrcsuklyás álarc.

A busójárás a farsang utolsó hétvégéjét megelőző csütörtöktől hamvazószerdáig tart.

A mohácsi ördögök

népmonda

1526. augusztus 29.-én Mohácsnál nemcsak az ütközet veszett el, hanem az ország is. A törökök Mohácson is elfoglalták a gazdátlan házakat, s berendezkedtek a városban. Egy idő múlva már a gyermekeket is elrabolták.
A fiúkból janicsárokat, a lányokból háremhölgyeket neveltek. Egyre többen kényszerültek búvóhelyet keresni a Mohácsi-sziget mocsaras, nádas vidékén. A török még nappal is félt erre a területre bemerészkedni. A menekültek egyre bátrabban kezdtek viselkedni. Már nappal is mutatkoztak, esténként tüzet rakva beszélgettek.   Elkeseredve ültek a nádból vert kunyhóik előtt. Egyszer csak, amikor a tűz mellett némán bámultak a fekete éjszakába, a sötétből egy igen öreg sokac ember lépett eléjük, s így szólt:
− Ne keseregjetek! Sorsotok jobbra fordul. Készüljetek a nagy leszámolásra.  Nektek kell kiűzni a törököket! Jelet fogok küldeni számotokra, mikor elérkezett az idő. A jel egy viharos éjszakán érkezik majd mindannyiótoknak: aranyos ruhába öltözött vitéz képében, rémisztő álorcában." Készítsétek a fegyvereiteket!

 
   Azután az öreg jövendőmondó, ahogy jött, úgy eltűnt. De milyen fegyvereket készíthettek volna? A szigeten túl sok volt a vastag törzsű fa. Legelőbb tehát csónakot készítettek, hogy legyen mivel átkelniük a Dunán. De faragtak maguknak furcsa sisakokat is  fából. Állatfejeket és ördögpofákat ábrázoltak. Az álarcok hátsó részét birkabundával borították, homlokrészükbe szarvakat erősítettek. S hogy még ijesztőbbé tegyék, vörössel festették meg a fehér fűzfát. Ezután félelmetes zajkeltésre kereplőket csináltak, s a fűzfa kérgéből kürtöket. Fegyverül pedig keményebb fából buzogányokat készítettek.
   A várva várt jelek sokáig nem mutatkoztak. Vártak évek hosszú során keresztül. Már rég a sziget fáinak tövében pihentek azok, akik még látták a tűz mellett az aggastyánt, amikor egy éjszaka azonban rettenetes vihar tört ki. Tépte, szaggatta a fákat, a villámok minden élőt elvakítottak. Úgy éjfél felé ott termett az aranyos ruhás, délceg lovas. Némán intett a kardjával, hogy itt a leszámolás órája. Mindenki magára öltötte állatbőrből készült ruházatát, fejére húzta sisakját, kezébe vette buzogányát és rohant a partra, be a csónakba, át a túlsó partra.
   A viharos éjszaka minden törököt a házába kergetett. Nem vették észre, hogy milyen nagy veszedelem fenyegeti őket.
   Amikor a magyarok partot értek, elült a vihar és a mennydörgés. A törökök a vihar alatt behúzódtak a mohácsi házakba. Már mindenki nyugodtan pihent, mikor éktelen ropogásra, zajra riadtak. Pergett a sok kereplő, búgtak a kürtök, ütötték a kolompokat. Amikor a felriadt törökök kitekintettek, azt hitték ördögök rohanták meg őket, s fejvesztetten menekültek. Egymást kaszabolva futottak, s még hátra sem mertek nézni. A világ valamennyi kincséért sem vállalkoztak arra, hogy az ördögöktől megszállt városba valaha is visszatérjenek.
   Amikor a télnek vége, s a természet halála után várják a mindent éltető tavaszt, a mohácsiak még ma is magukra öltik az álarcukat. Kezükbe veszik a kereplőiket, megfújják a kürtöket – emlékeznek erre a régi győzelemre.

Mohácsi farsang

BUSÓJÁRÁS!
Álarcosok sokasága-
Báránybőrbe bújva
Az emberek- kolompok szólnak
Kolompok szólnak
Mozsárágyú nagyot durran.
Valamikor Törököket
Így űzték el régen!
Farsang-Farsang!!! Kólót táncol a sok nép
Álarcokba bújva
Az egész város
Farsangol!
Így űzik el a telet
Ijesztő álarcba
Törökök réme
Felvonulnak minden évben
Ünnepel a város
Koporsót égetnek
Nagy a Jókedv
Ünnepel a Város. Ijesztő-álarcok,
Kíváncsi néptömeg!
Örömmel vigad. Hisz busójárás van ma.
Álarcos sokaság.
Így ünnepel minden évben
Temetik a telet.
Hiszen az én városom
hiszen az én városom
HÍRES város - MOHÁCS
Büszke vagyok rája
Valamikor régen így űzték el
törököket állatbőrbe bújva  

Koch Ádámné

Busójárás

Hasáboknak tüzes, vörös lángja,
kipattanó.felcsillanó szikra,
puskaporként tűnik el az éjbe,
izzik, repül csillag teli térbe...
Busóvigyor
bakszarvakkal,
vörös orral,
rőt kóchajjal
fahasábot
dob a tűzre,
sistereg a
nedv belőle,
ifjak, vének
kereplővel
nagy zajt csapnak
téltemetve.
Dereng már a fagyos, hideg határ,
pernye, hamu örvénylően szitál.
Busófejek suba alá dőlnek,
tavaszi szél vet véget a télnek!

 Wieszt Dóra