Fehérszegfű

Ha festő volnék, festenék egy bokor fehér szegfűt. Akkora vászonra festeném, mint az ajtóm, és akkora szegfűket festenék, mint amekkorák a tizennégyéves leányok. Azt is írnám a kép alá: Leányok.
És festenék a képnek párjául egy csoport összeölelkező, mélázó fehérarcú leányt. Hamvas-zöld ruhában festeném őket. A hajukat is hamvasan szőkére, amint a vállukra omlik. Az alá meg azt írnám: Szegfű-virágok.
Mert a fehér-szegfű meg a fehér-leány testvér a teremtésben. A fehér szegfű a föld szülötte, a fehér leány a szőke anyáé. Két külön életvilágból valók, és mégis-mégis eggyek ők.
Talán a Teremtő ilyen gyönge kis fehér leányt látott, és így szólott magában:
- Ez szép. Legyen ilyen a virágok között is!
Talán fordítva volt: a szegfű élt előbb és csak azután teremtette a szőke leányt.
- Legyen szegfű az embervilágban is!
De nem minden szőke nő testvér a szegfűvel, csak a méla nézésű, patyolat-képű gyönge kis jérceleány. Az ilyen is csak a fejlődésnek a fehér esztendejében, mikor már a bábut csak titokban babusgatja, s a hosszúruhás lányra figyelemmel tekint.
Ebben a korban valami égi tisztaság még a leány lelke. Az a tisztaság, amelyet a gyermek lelke a teremtő titokvilágából hoz magával, s amely mindaddig tüköre annak az ismeretlen égi világnak, mígnem az ajkán az első hazugság megjelenik.
Ilyen gyermeki, ilyen mennyei még szegfűkorában is a leány tekintete. Az ég fénye van benne. A fekete szemben az ég csillagfénye. A kék szemben a májusi, nappali felhőtlen ég. De az arcán megjelenik a szűziesség fátyola. A mozdulataiban az öntudatlan báj. És egész valója fehér üdeség.
A szegfű és a jércelány, - mind a kettő azonegy kedvesség, azonegy tiszta gyönyörűsége szememnek, lelkemnek.
Gyerekkoromban órákig elheverésztem kertünkben egy szegfűbokor előtt. A gyep szélén nőtt. Nem én ültettem. Nem tudom, ki ültette. A fűben elnyújtózkodva bámultam olykor a hamvaslevelű fehér virágot, amint gyönge finom csipkéit kitárva szerényen meghajolva állott a fű között. Melléje hajtottam a fejemet: és a szememet behunyva belegyönyörködtem az illatába. És ebben a szelíd mámorban úgy tetszék nekem, mintha fehér szegfűcsipke az egész világ: a föld, a fák, a felhők; és finom illatban galambként kerengene az én gyermeki lelkem.
Micsoda gyönyörűség!
Le lehet írni országokat. Le lehet írni az egész földet, minden tengerével. Le lehet írni az egész mindenséget, amit a szem belőle át bír fogni. - Le lehet írni érzelmeket, sejtelmeket, éktelenségeket, mindent, - csak a szegfű illatát nem lehet leírni soha.
Ez az ideális finomság, ez a lelkünk minden mélységébe beleivódó finomka könnyű illat, ez elemezhetetlen, meghatározhatatlan, kifejezhetetlen.
Az emberi nyelvnek kétszázezer szava van a fogalmak leírására. Mind kevés! Mind fakó! Valamennyi hasznavehetetlen!
Aki soha életében nem vett még kezébe szegfűt, hogyan lehetne elmondani neki, milyen a szegfű illata? A képzelet is gyönge a megértésére. S ha emberi ajkak helyett hegedűk beszélnének, azoknak a szavával sem lehetne elmondani az illat dicséretét.
Honnan szerzi ez a virág ezt az embermámorító csodásan édes illatot? A földből hozza? A harmatból issza? A levegőből szívja?
A kémia hatvannyolc elemre tudja bontani a hantot, a vízcseppet, a levegőt, de szegfűillatot nem tud bontani sem a földből, sem a vízből, sem a levegőből.
A világ minden tudósa vállat vonhat itten. Legfeljebb azt mondhatja:
- Vele születik.
Az emberrel veleszületik a lélek. A virággal veleszületik az illata.
Hova lesz az illat a virág elhervadása után? Hova lesz a lélek az ember porbatérése után?
Felszáll-e mind a kettő, ahonnan származott? vagy új meg új alakot vált, mint a gondolat? Talán ez a sok minden nem is egyéb, mint gondolat: az Istennek egymást követő gondolatai, amik térben és időben megvalósulnak, szüntelen megvalósulnak. De akkor is a fehér szegfű - virágnak, leánynak, - a legszebb isteni gondolatok közül való.

Gárdonyi Géza